Egy nagyon kedves hölgy írta nekem ezt a levelet, érdemes elolvasni, és elgondolkodni az élethez való hozzáállásán. A levelet szó szerint idézem.

Őszintén szólva, nem is tudom, hogy mivel kezdjem. Talán azzal, hogy soha nem keseredtem el a rengeteg súlyos orvosi leletem láttán sem.

8 és fél éve fedezték fel nálam a rákot. Először csak arról volt szó, hogy a bal vesémen 8 cm-es daganat van. Azt sürgősen ki is operálták.

Könnyen túlesetem a többórás műtéten, gyorsan gyógyultam. Eszembe sem jutott, hogy esetleg meg is halhatok. Természetesnek gondoltam, hogy az orvosok majd meggyógyítanak.

Amikor megjött a szövettani eredmény, akkor jött még csak a „fekete leves”.

A kioperált daganatot olyan összetételű volt, amiből arra lehetett következtetni, hogy az már áttét, az elsődleges baj a pajzsmirigy daganat, illetve rák. Az orvosok további vizsgálatokat végeztek. Az eredmény lesújtó volt. Tüdőm mindkét lebenyén 8-10 darab áttét és a csontokban is volt 1-2 darab.

Amikor a leleteket bemutattam onkológus főorvosnak, azt mondta, hogy fél évem van hátra, mert olyan stádiumban van a tüdőm.

Ha nem lettem volna egész életemben optimista, és jókedvű egyéniség, már régen meghaltam volna. Így pedig örülök az életemnek, boldog vagyok a családommal. Az utolsó leleteimre ez van írva: klinikailag tumormentes, panaszmentes.

Minden betegnek mondhatom, hogy nincs reménytelen eset. Hinni kell a gyógyulásban. A betegségtudatot száműzni kell a gondolatainkból. Ne a halálra készüljünk, hanem a gyógyulásra. Unatkozni tilos! Mindig foglalja el magát valami kellemes elfoglaltsággal. Amikor én beteg lettem, elkezdtem festeni képeket olajfestékkel. És verseket is írok. Nem művészi értékűek, de nekem örömet okoz. Rengeteg rejtvényt is fejtek. Pedig időm nem sok lenne unatkozni, hiszen 5 unokám  van. Még most is vannak terveim, pedig elmúltam 72 éves. Szépítem a lakásomat, és a lányunokáimnak babaruhát varrok. Ha gond adódik, azonnal megjelenik a fejemben a megoldás.

Vannak barátnőim, akikkel eljárok olyan helyre, ahol jókedvű emberek vannak. Az orvosaim állítják, hogy az optimizmusomnak köszönhetem a gyógyulásomat, és ők csak segítséget adtak hozzá. Persze az igazsághoz tartozik, hogy olyan orvoshoz kerületem, akik szakmailag és orvosilag a legjobbak. Csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni.

Szóval soha nem szabad feladni! Sokkal jobban szeretem a családomat, mint hogy a nyafogásaimmal, siránkozásommal megkeserítsem az ő életüket is.

Piroska (72) Sopronból